1. rész A bárány és a farkas

A fiúnak fogalma sem volt, mikor vetett rá szemet a kapitány. Gondolataiba merülve sétált végig a piaci árusok között, megérintve egy-egy lágy tapintású kelmét - melyre neki nem futotta -, közben szemével az édesen illatozó gyümölcsöket méregette. Épp, hogy elhagyta az iskolapadot, s élvezve, hogy a nehéz hátizsák végre nem húzza a vállát, könnyedén, fesztelenül grasszált a téren. Nem figyelt fel az apró jelekre; a bódék mögül figyelő szemekre, a nő "véletlen" érintésére, ahogy arra sem, az, miként néz rá. Nem ismerte még azt a csillapíthatatlan vágyat, mely elemészti az embert, ahogyan a vérszomjat sem tudta kiolvasni egyetlen pillantásból. Képtelen volt felmérni, mekkora veszélyben van, ám addigra késő is lett volna. A kalózok egyre közelebb oldalogtak hozzá, észrevétlenül, az árusok portékáit mustrálva, fél szemmel a fiút figyelve. A kapitány immár követte volna a világ végére is, mert nem vágyott jobban másra, mint a fiúhoz hasonló ártatlan, érintetlen lelkekre. Mi sem szolgálta jobban kedvét, mint egy ilyen hófehér szívet befeketíteni. Hagyta hát a játékot, s egy óvatlan pillanatban a fiú útjába lépett. Amint az ráemelte tekintetét, nem eresztette a pillantását. Mélyen a szemébe nézett, arcára engedte kiülni az ördögi mosolyt, gondolatai pedig szinte kiáltották a diadalt, hogy azt mindenki hallhassa. Ahogy várta, a fiú fesztelensége pillanatok alatt elillant. Ádámcsutkája nehéz nyelésről árulkodott, míg gazdája alig észrevehetően hátra csúsztatva sarkát, igyekezett távolságot mérni kettejük közé. A testtartása is változott. Egészen összegömbölyödött, mint aki ezzel eltűnhet a fürkésző szemek elől. Amikor a marcona, medvealkatú elsőtiszt mellkasába ütközött, megszakadt a szemkontaktus. A kapitányt azonban nem töltötte el csalódottsággal, hogy nem láthatja, miként kerekedik a fiú szeme még nagyobbra. Helyette nézte, ahogy a hirtelen fordulat miatt kishíján elbotlik, fejét merev, de hirtelen mozdulatokkal kapkodja jobbra-balra, ahol a nő újabb emberei állták el az útját. Elégedett volt a reakcióval. Ó! Nagyon is. Úgy érezte, a fiú rémülete energiával tölti fel őt. A belső feszültsége nőtön-nőtt, míg próbálta türtőztetni magát. A szíve olyan vadul vert, mint a fiúé, csak épp más okból kifolyólag. Egyszerre élvezte és gyűlölte ezt az érzést. A várakozás felemésztette és éltette őt. Fejével biccentett, mire az elsőtiszt megragadta a fiú felkarját, és magával vonta őt, kapitánya nyomában.

Minden tekintet a földre szegeződött. Nem szólalt fel senki a csendes vadászat láttán, és nem állta útját a haramiáknak, kik kiragadtak egyet közülük. Elhúzódtak a kapitány útjából, ki-ki talán még meg is hajolt, mintha felséges urát látná közeledni, mások az árusok portékáiba merülve igyekeztek fel sem nézni. Csörgött a sok aranypénz, ahogy a csődület vásárolgatott, elhitetve magával, hogy ez a nap is ugyanolyan, mint bármely másik, s a fiú a kalózok között nem a halálba sétál falfehér arccal, botladozó léptekkel. Hiába nézett az, városa lakóira könyörgőn, elfordultak tőle mind egy szálig.

A kapitány elégedettsége egyre inkább türelmetlenségbe fordult át. A fogadóra mutatott, mire a tömegből újabb emberei váltak ki, s előre kocogva szabaddá tették parancsolójuk útját egészen az első emeleti szobáig, ahol a sebtében előkerített vendéglátó éppen lámpásokat gyújtott a félhomály elűzésére. A férfi ujjai remegtek az üvegburán, s alig talált vele vissza a helyére.

- Öné a szoba, míg csak kívánja - hajlongott ő is a kapitány előtt, mire a nő unottan távozásra intette. Türelmet erőltetve magára, megvárta, míg a fogadós eleget tesz a parancsnak, bezárva maga mögött az ajtót. Közben kifordította az asztalhoz illő, díszes fafaragásokkal ellátott széket, majd helyet foglalt, mint királyné a trónusán. Lábát keresztbe vetette, s egyik szemöldökét megemelve, kérdőn a fiúra pillantott. Az elsőtiszt, sietve a földre lökte őt, így követelve ki a kapitányának járó tiszteletet.

- Ki vagy te, fiam? - kérdezte a nő, magasan fennhordva orrát.

- A nevem - kezdett hebegni a fiú.

- Nem érdekel a neved. Azt kérdeztem, ki vagy? A molnár fia? A grófé? Netalántán utcakölyök?

- Nem, én - remegve elcsuklott a hangja, ám a kapitány ezúttal várt a válaszra, így nagyot nyelt, majd sóhajtott, és csak annyival folytatta: - a kovácsé.

- A kovács fia? - A nő hümmögött, bólogatott, és újra az elsőtiszt felé intett. - Akkor bizonyára jó viszonyt ápolsz a fémmel - folytatta a csevegést.

- Nem - felelt kurtán a fiú.

- Ugyan, miért nem? Reméltem, készítesz nekem egy gyönyörű kardot!

- Nem kenyerem e mesterség.

- Azt látom, hogy alkatod nincs hozzá - fintorgott a kapitány. - Sebaj! Tudok neked egy sokkal jobb szakmát.

- Kérem - suttogott a fiú. A kapitány, tenyerét a füle mögé kanyarítva formált kagylót, hogy jobban hallja. - Engedjen haza!

- Egyelőre hallgass! - utasította a nő, s újra csak intett az elsőtisztnek. A férfi előre lépett, s minden szó nélkül vastag, nehéz bilincsbe zárta a fiú vékony csuklóját. A rövid lánc, s a karperecek, súlyuknál fogva a földre húzták új gazdájuk kezét. Ő, mit sem törődve azzal, a kalózok kinevetik, vagy kigúnyolják-e érte, sírva fakadt. Alkarját a földre fektetve ráhajolt, és saját, hollófekete hajába markolva zokogott keservesen.

A kapitány mély lélegzetet vett, mintha ezzel beszívhatná a könnyek sós illatát, akár a tengervízét.

- Tökéletes - mondta mámoros hangon. Kalózai, mintha varázsige hatása alá kerültek volna, e szó hallatán sebtében elhagyták a szobát.

A nő a szék karfáját markolta. Ujja végei belefehéredtek az erőkifejtésbe, míg próbálta magát féken tartani, ám mostanra képtelen volt minden további önmegtartóztatásra. Előre lendült, és térdre ereszkedett a fiú előtt. Lassan az álla alá nyúlt, és gyengéden felemelte fejét.

- Sss! - susogta, akár egy édesanya, gyermekét csitítva. - Ne sírj! Egy férfihoz nem illők a könnyek. A gyengeség vonzza a farkasokat, ezt jól jegyezd meg! A farkas pedig élve felfalja a magadfajta kisfiúkat - elgondolkozva méregette a nedvesen csillogó, vékony arcot, a gondosan egyoldalra fésült, fekete fürtöket. Hallgatta, ahogy a visszafojtott sírás, hüppögésben próbál utat törni magának, a tüdő pedig hörög a rémület miatt elszökő levegőt korholva. - Fogalmad sincs, mekkora szükségem van rád - suttogta, s tán mert zavarta már a szipogás és sóhajtozás, vagy mert valóban szüksége volt rá, a nő előre dőlt, és ajkát a fiúéra tapasztva megcsókolta őt. Vadul, éhesen karolta át áldozatát, akár pók a hálójába tévedt legyet. A fiú lélegzete elakadt, minden izma megmerevedett.

- Most Bárányka a neved - suttogta a szájába. - Megértettél?

- Kérem - préselte ki magából a maradék levegőt Bárányka.

- Azt kérdeztem, megértettél? Többet meg ne halljam, hogy kérlelsz, vagy a tengerbe vettetlek!

- Meg... megértettem.

- Tökéletes - ismételte a varázsszót a kapitány. - Wisteria vagyok, de gondolom, tudod - mutatkozott be. Lehelete lágyan cirógatta a fiú arcát. Közben közelebb kúszott, combjai közé véve Bárányka erőtlen lábait, lágyékuk közé szorítva bilincsbe vert kezét. - Hívhatsz asszonyomnak, úrnőmnek, kapitánynak, gazdámnak, vagy bármi másnak, ami ezek színvonalán tartható - sorolta, lágyan búgva mély hangján a nő. Hátra nyújtózott, és kihúzta hajából a tűt. Hosszú barna tincsei egyenesen omlottak a vállára, melyről lassan engedte le az inget, gombról-gombra haladva. Megemelte csípőjét, hogy a lesikló anyag alól előbukkanó melle éppen szemmagasságban legyen a fiúval. Közben leoldotta derekáról a kötelet, melyet Bárányka nyaka köré tekert lassan, akárha kígyó keresné rajta az utat felfelé, rojtos végével a fiú borsózó bőrét cirógatva. Közben élvezte az elakadó, majd hirtelen felszakadó lélegzetek hangját, a forró levegőt, ami peckesen álló bimbóját csiklandozta, művészi alkotásként gömbölyödő mellén. Homlokára ráncokat gyűrt a várakozás, míg a kötél egyik végén kötött hurokba csúsztatta a rojtosvégű másik szálat, majd rántott rajta egyet. Bárányka felnyögött, megránduló karja Wisteria lágyékának nyomódott. A nő elégedetten feszítette a kötelet, s míg a fiú vergődött, ő hozzádörgölőzött egész testével. Megcsókolta a levegőért tátogó ajkakat, minden esélytől megfosztva, hogy oxigénhez jusson. Közben hanyatt döntötte a fiút, balját kettejük közé fúrta, majd a testüktől átmelegedő láncba kapaszkodva kihúzta Bárányka kezeit oldalra. Visszaszoríthatatlan vágyainak nem volt már akadálya, lágyékát a fiúéhoz nyomta, föl-le mozogva rajta. Engedett a kötélen, és ő maga fújt levegőt áldozata torkába, aki mohón szívta azt a tüdejéig újra meg újra. Végül Wisteria felegyenesedett, hagyva, hogy a fiú olyan levegőt is szívhasson, amit ő nem szűrt meg előtte, ezzel megmentve az ájulástól. Várta, hogy Bárányka megcsodálja őt, szemét legeltesse a testen, melyhez nem érhet kézzel, ám a fiú csak a mennyezetet bámulta, holtsápadtan zihálva.

- Láttál már meztelen nőt? - kérdezte, hátha ezzel magára vonhatja a fiú pillantását, Bárányka azonban inkább összeszorította szemhéját. - Tehát nem - suttogta. Hangjában nem csendült gúny, csak a tiszta vágyakozás, és némi öröm. - Tökéletes - azzal újra megfeszítette a kötelet, a fiú pedig kapálózni kezdett, jólesőn ringatva a nőt magán. Wisteria behunyta szemét. A kötél végét - mint egy gyeplőt -, tartotta, s csípőjével felvette a ritmust. Hátra vetette magát, majd előre simult, s újra lazított a szorításon, amikor a fiú teste kezdett megnyugodni. - Maradj velem! - parancsolta, újabb csókokkal árasztva el a levegőre szomjazó ajkakat, majd a nyakán elindulva haladt lefelé, közben gondosan kioldva az inggombokat. Minden mozdulattal végigsimított Bárányka oldalán, amit, ha a fiú szerelme tett volna, jóleső érzetet keltene, most azonban csak tetézte a tehetetlenséget, a saját teste és a gondolatai felett elveszített uralmat. Miután az ing puhán lesiklott kétoldalt, Wisteria visszatért a könnyáztatta archoz. Nem sietett. Igyekezett elnyújtani minden pillanatot. Ajkával óvatosan érintette a fiú szája sarkát, az orrát, behunyt szemét, a homlokát, majd ismét rátalált az enyhét nyitott ajkakra. Bárányka lélegzete ezúttal a nő jelenléte miatt akadt el, s amint Wisteria eltávolodott tőle, zihálva pótolta a hiányt.

- Jól döntöttem - helyeselt a kapitány újra megcsókolva a fiút, amikor az, szóra nyitotta száját. Vagy csak újabb lélegzetet vett volna? Lényegtelen. Fő, hogy érezze, amit ő akar, az ebben a szobában nem létezik. E jelentéssel szorult meg újra a kötél a nyaka körül, ezúttal dermesztően lassan, még engedve néhány apróbb lélegzetet, majd teljesen elzárva az útját. A fuldokoló próbálkozás ébresztett némi szánalmat Wisteriában, ám ő ezt gyakorta keverte vágyai közé, s ha kezdetben pislákolt is benne sajnálat, azt már kiölte belőle a hatalom mámora. Gyönyörködve nézte vonagló szerzeményét, majd eleresztve a kötél szárát, hirtelen mohón kapott a nadrág övéhez, hogy leoldja a fiúról.

- Kérem, ne! - csúszott ki Bárányka száján, reszelős torokhangon, mire a nő elsötétülő arccal emelkedett föléje.

- Hogy mondtad? - tetszett neki a fiú, ezért megadta a lehetőséget a javításra. Bárányka torkán forrt a szó. Egyetlen értelmezhetetlen hang hagyta el csupán, aminek képtelen volt jelentést találni. Wisteria a szemébe nézett. Hirtelen gerjedt haragja csak még inkább felkorbácsolta a vágyat, hogy a fiút minden értelemben birtokolhassa. Megenyhítette a combja közt érzett remegés és a jajveszékelő szív kalapálása, melyen tenyerelt. - Ezúttal megbocsájtom a nyelvbotlásod, de az életeddel játszol. Felfogtad? - Mélyről felszakadó zokogás volt a válasz. A kapitány helyeslőn bólintott, majd sietve kioldotta a nadrágra varrt, mind a hat gombot.

Lehetetlennek tűnhet ebben a helyzetben, de a fiatal férfiúi test arra teremtetett, hogy széthintse magvát ahány felé csak tudja - Wisteria szerint legalábbis -, a nő pedig értett ahhoz, miként csalja életre a durva nadrágszövet alatt rejtőző kígyót.

Árulás. Nem tudott más magyarázatot a fiú. Elárulta őt a saját teste.

Míg elméjét megbénította a minden gondolatot elfojtó zsibbadás, addig a kapitány cirógatta, dédelgette, csókolgatta férfiasságát, türelmesen kivárva, hogy erőre kapjon. Akkor aztán - mint aki lóra pattan-, a kapitány, Bárányka ölébe ült. Egyé váltak a kötelékben, mely a fiút férfivá emelte, Wisteria pedig újabb trófeát tudhatott magáénak. Egyre gyorsabban mozgott, a fiú pedig képtelen volt parancsolni érzelmeinek. A félelembe vegyült valami új, valami leküzdhetetlen érzés. Felnyögött, mire ajkai a nőével forrtak egybe. Wisteria úgy csókolta Báránykát, mintha fel akarná falni. A gyengédség elveszett, valahol félredobva hevert a nő csizmái és nadrágja mellett a földön, amit a fiú fel sem fogott, mikor kerültek le a kapitányról. Elharapódzott a csók, akár a tűz. Fogak martak a kovácsfiú ajkába és bőrébe. A nő keze lassan rátalált a magányosan függő kötélre. Ujjai végigsiklottak Bárányka mellkasán, ahogy lassan a nyakát ölelő, sodort kenderszárra markolt. A fiú lélegzete még azelőtt elakadt, hogy a hurok megszorult volna a torkán. Ez azonban nem mentette meg attól, hogy ténylegesen is megtörténjen. Wisteria együtt nyögött a fulladozó báránnyal, és élvezte annak vad, ösztönből fakadó mozdulatait. Hozzásimult, majd ágaskodott rajta, szorítva a gyeplőt. Szinte táncolt, hol jobbra, hol balra dőlt. Tekergett, alkarjára csavarva a kötelet, majd újra a fiúéhoz feszítette felsőtestét. Összerándult a gyönyörtől. Örömében élesen kiáltott, s úgy szorította arcát Bárányka mellkasához, mintha az élete múlna azon, hogy belélegezze a fiú hideg verejtékben úszó bőrének illatát. A kötélen csak akkor lazított, amikor az ő szíve, és szeméremajka már megnyugodott, légzése egyenletessé vált. Ugyanezt nem állíthatta a fiúról, aki eddigre egyáltalán nem vett levegőt.

Wisteria felsóhajtott. Tisztában volt a halál lehetőségével, most mégis ott bujkált benne valami, ami bánta ezt a fajta végkimenetelt. Felkúszott hát Bárányka feje mellé, az orrát befogta, és mély lélegzetet véve, a fiú szájába fújt. És újra. Meg újra. Ismételte, míg a tüdő nem volt hajlandó átvenni tőle a feladatot. Akkor a kapitány hátrább húzódott és csak nézte, mint szökik vissza a fiúba az élet. Gyönyörködött benne, ahogy levegőért kap, ahogy összeláncolt kezei köré gömbölyödik és zokogása elfull. Nézte, miként siklanak a vékonyka ujjak a kötélre, hogy jobban meglazítsák, s, hogy miként gyűri vissza férfiasságát a nadrágjába. Arcáról a szégyen volt leolvasható, de ez nem tetszett annyira a nőnek, mint amit a félelem képes ráfesteni.

Csalódottan állt talpra, majd az ajtóhoz sétált és kitárta azt. Azután, mint egy vizsgaképpen a fiúra parancsolt:

- Ülj az ágyra! - Elfordult. Ruháit a fiúnak háttal állva vette magára lassan, kimért mozdulatokkal. Az inggombokkal tovább bíbelődött, mint azokkal szokás, elegendő időt hagyva Báránykának, hogy rájöjjön, az életösztöne mit súg neki. Hallotta a lánc lomha csörgését, ahogy a nehéz szemek egymásba kapaszkodva rázkódnak a lépések hatására. Mosolyogva harapta be ajkát, mert már tudta, miként döntött a fiú. Kivárt, míg a szobát nem tölti be más hang, mint a gyertyaláng sercegése. Akkor megfordult, nehéz lépésekkel az ágyhoz ment és leoldotta a kötelet Bárányka behúzott nyakáról, hogy saját derekára köthesse.

- Okos fiú - súgta kajánul vigyorogva, és megpaskolta Bárányka arcát. - Azt hiszem, egy ideig még kedvemet lelem benned.